Felugrottam a tetőre, és az után megtapasztaltam, hogy milyen is egy kóbor macskának. A széltől a fák enyhén rezegtek, és ez egy macskának igen zavaró tényező, ha épp egy komplikált tornamutatvánnyal akar átmászni egy másik fára. Végül nagy nehezen sikerült. Éreztem, hogy az utammal egyre közelebb érek a sárga templomhoz, ahol minap egy kosár kismacskát találtam. Mikor észrevettem a templom tetején lévő keresztet, arra gondoltam, megnézem, hogy ott vannak e még a kismacskák. Felpattantam a templom tetejére és egészen a keresztig kúsztam. Csodálatos látvány tárult elém. A templom tetejéről ugyanis az egész környéket belátni. Láttam a kis utcákat, a piacot, a mozit, a cukrászdát, sőt még a nagymama házát is. Az úton autók villanása látszott és a messzi távoli belvárosban reklámplakátok, hotelek és sok ezer kis ablak fénye világított el idáig. Ha hátranéztem, akkor csak a sötét Eper utat és pár emeletes házat láttam. Azt szeretem ebben a helyben, hogy a tetők nagyon szűrűn vannak egymás mellett, sőt néha még fák is kibukkannak mellőlük, így határtalanok a lehetőségek a barangolásban. Kislány koromban biciklivel jártam be az összes utcát, de most macskaként egy olyan világba csöppentem, ami mindent lát, de azt nem látja senki. Lenéztem a templom kert előtti kis feljáróra, és beteljesedett a rossz sejtésem. A kismacskák még ott voltak a kosárban és ki tudja, hogy éltek-e még. Gyorsan leugrottam a templom tetőről, az, az előtt álló lucfenyőre. Az utcalámpa fényétől pont láttam a kismacskák pofiját. Úgy tűnt, hogy még lélegeznek, de csukva van a szemük, és mozdulatlanok. Átfutott az agyamon egy gondolat, hogy ne vigyem a cicákat azonnal a Macska szövetségbe, hanem szerezzek nekik egy kis ételt és rongyot, amivel letakarom őket, és csak azután cipeljem őket a kunyhóba. Így hát gyorsan megcéloztam a legközelebbi kukát, hogy valami élelmet keressek benne a kicsiknek. Úgy vettem észre, hogy a kukában már van egy másik macska, mert halk neszezés jött belőle, és ráadásul orrfacsaró bűzt éreztem. Felmásztam a kukára és addig erőlködtem, amíg le nem borítottam a szemetesláda tetejét. Mikor végre sikerült, hirtelen kiugrott egy fekete kandúr, letepert a földre és a szemembe nézett. A sárgán izzó szempárról felismertem Árnyékot.
- Újra egymással szemben, mi, Bonni? – kérdezte sejtelmes hangon.
Próbáltam kitekeregni Árnyék karmai alól, de túl erősen szorított.
- Egyet jegyezz meg, Bonni! – mondta fegyelmezően. – Az eper út hátsó végétől, a templom kert kerítéséig a Macskák Szövetsége az úr! De a templom kapujától a Szilfa útig én és Mia vagyun, felfogtad?
- Igen is uram, minden világos! – hadartam. Furcsa módon nem éreztem gonoszságot Árnyék szavaiban, de mégis megijedtem.
Árnyék elengedett és már készült is beugrani a templom melletti emeletes hát kapuján mikor megszólítottam.
- Árnyék! Megfogadtam a tanácsát.
- Ezt okosan tetted kis Bonni! Mond csak, mi a szándékod azzal a kosár poronttyal? – kérdezte. Nagyon furcsálltam, hogy Árnyék tud a dologról. Honnan láthatta?
- Szeretném őket a kunyhóba vinni, nem akarom, hogy odavesszenek. – válaszoltam.
- Hagyd csak! Majd én gondjukat viselem, ismerem az anyjukat!
Meglepődtem, hogy Árnyék milyen kedves és gondviselő, miközben a macskák Szövetségében mindenki csak rosszakat mond róla és Miáról. Mondjuk annyi biztos, hogy Sir Perzsának összetört a szíve miattuk, de arról sem ők tehettek.
Árnyék szájába vette a kosár fogóját, átpréselte egy kapun és eltűnt. Olyan hirtelen, ahogyan érkezett. Egy kicsit jobban megnyugodtam így, hogy tudtam, Árnyék majd gondját viseli azoknak a kölyköknek. Mivel Árnyék azt állította, hogy a hely, amin tartózkodom az ő felségterülete, ezért inkább visszamásztam a lucfenyőre, majd a templom tetejére és tovább gyönyörködtem a csillagos éjszakában. Egy kicsit sem voltam álmos, hiszen tudtam, hogy akkortól megfordul az életem és nappal pihenek éjjel pedig vadászok és fent vagyok. Azt is tudtam, hogy nem lesz szükségem sok alvásra, mert a kóbor macskák jóval kevesebbet alszanak, mint az egyszerű szobacicák, ezért csak nappal alszanak pár órát. Órákon át bámultam az égboltot, a csillagokat, és teljesen tanácstalan voltam.
- Mikor történhetett az átváltozás? Hogyan? Miért? Annyi kérdésem van még, de ne tudtam, hogy ki tudná megadni rá a válaszokat. Valaki a macskák szövetségéből biztosan tudja a választ, ha pedig mégsem, majd én megoldom! – gondoltam magamban, miközben nem is sejtettem, hogy hamarosa valaki meg is fogja adni kérdéseimre a választ.
Időközben a város fényei elhalványultak. Az Eper úton már alig jártak autók, a piac is elsötétült, sőt, még a távoli nagyvárosban is kikapcsoltak pár fényt. Idejének éreztem a távozást a templom tetőről. Leugrottam az ereszre, onnan egy nyárfára majd fel egy háztetőre. Ügyesen végigmentem egy tetőgerincen, majd két ereszcsatornán, aztán egy nagy ugrással a Macskakert melletti ház tetejére, és onnan egyenesen az autóroncs motorháztetőjére szökkentem. Már pirkadt, mikor visszaéretem a kunyhóba. Beugrottam az ablakon és teljes sötétségbe érkeztem, de mivel macska voltam láttam a sötétbe. Úgy vettem észre, hogy Körmös már visszajött, de nem a kancsójában feküdt, hanem mellette egy vajas bödönben. Egy cseppet furcsálltam, de nem érdekelt. Felpattantam a polcra, bemáztam a cipőbe, és mikor még egyszer ránéztem Körmösre, láttam, hogy kilóg a farka, aminek a végén volt egy fekete folt. Eszembe jutott, hogy Antonio mesélt Karmosról, Körmös ikertestvéréről. Tehát ez Karmos. Még nem volt szerencsém Karmoshoz, így gondoltam, hogy ha majd felkelek, bemutatkozom neki. Letettem a fejem a cipő szélére és mély álomba zuhantam.
Körülbelül öt órát aludtam. Mikor felkeltem, kiugrottam a cipőből és ránéztem az órára fél tíz volt. Úgy gondoltam ideje elintézni pár dolgot az otthonomban. Leugrottam a polcról és hazamentem, azon az úton, ahol először jártam macskaként. A kertünkbe érve honvágy fogott el. Hiányzott embernek lenni, találkozni a legkedvesebb barátnőimmel, puha ágyban aludni, Cheereos - t enni, belenézni a tükörbe, kifésülni a hajam, vízzel és nem nyállal fürödni. De mégis, az életforma ahova csöppentem határozottan érdekesebb és izgalmasabb, mint a régi. Mi lesz, ha örökké macska maradok? Egész életemben nyállal kell mosakodnom, halfejet kell ennem, és tetőkön kell közlekednem? Csak reménykedni tudtam abban, hogy idővel újra egy átlagos tizenkét éves lányként élhetek tovább, a családommal és a barátaimmal. Elűztem a szomorú gondolataimat és beugrottam a nyitva hagyott bukóablakon. Örömmel töltött el újra látni a családi fészket. Eliza természetesen nem volt otthon, de úgy gondoltam, hogy egy idő után megsejtené, hogy eltűntem, ezért eldöntöttem, hogy írok neki egy levelet. Azt persze nem vettem számításba, hogy mancsokkal igen nehéz levelet írni. Kerestem, hát egy papírt és egy tollat, majd az asztalhoz cipeltem őket. A piros tollat a két mancsom közé szorítottam, de két lábon elég nehéz volt egyensúlyozni, ezért nekidőltem a vázának. Szerencsémre nem dőlt el az én súlyomtól. Kezdtem írni a papírra, de mit ne mondjak, nem sikerült valami szépen írnom. Mivel nagyon megerőltető volt az írás, úgy döntöttem, hogy csak pár szót írok, de még az is furcsán sikerült. Mikor kész lettem csak egy alig kiolvasható ákombákom volt a papíron, de ha jobban megnéztem egész olvashatóan írtam le, ahhoz képest, hogy macskaként írtam. Ez állt a papíron:
Dorkánál vagyok egy hétig!
Reméltem, hogy Elizát nem hagyja cserben a jó látása és el tudja olvasni ezt az ákombákom macskakaparást. Mikor kész lettem neki támasztottam az üzenetet a vázának, egy jól látható helyre. Még egyszer és utoljára szét néztem a lakásban, és egy időre betöltődtem az otthon finom parfüm és Cheereos illatával, majd kiugrottam a bukó ablakon, és amilyen gyorsan jöttem, úgy is mentem el.
Macskaként, megtanultam, sokkal jobban vigyázni magamra, hiszen sokkal több veszély is fenyegetett. Igazán csak akkor ismertem meg a macskák életének árnyékos oldalát, mikor a kunyhó felé siettem. Az úton kocogtam, mert nem gondoltam, hogy bármilyen veszély fenyegetne rám. Egyszer csak egy csapzott kóbor kutya ugrott elém. A tekintetében nem volt semmi félelmetes, vagy hajmeresztő, inkább csak félelem.
- Ha kedves az életed akkor pattanj fel valami tetőre, mert Bull Dog közeledik, te macska! – mondta hadarva és már el is szelelt. Nem is tudtam, hogy a kutyák ilyen jóban vannak
a macskákkal. Persze ez a véleményem egy pillanat múlva meg is változott. Épp fel akartam ugrani egy fára, ahogy azt a kóbor kutya is tanácsolta, mikor megláttam a csörtető Bull Dogot. Pánikba estem, és émelyegni kezdtem, a macska ösztöneim azt súgták, hogy fújjak és ugorjak fel egy fára, az emberi ösztöneim azt, hogy fussak. Sajnos az emberi ösztöneimre hallgattam, és mivel egy macska közel sem fut olyan gyorsan, mint ez a Bull Dog, ezért hamar utolért. A hegyes és óriási tűfogait meresztette rám fekete pofájából, a szeme, ami még nem volt kikaparva vörösen izzott, a fekete bundája pedig feszült a izmos és félelmetes alakján. Elkapott. Tudtam, hogy egyszer meg fog történni. Nem fájt a szorítása, de mikor jobban rákapcsolt sajogni kezdett a hátam. Belenéztem bulldog szemébe és fújtam egyet. Erre elengedett. Nem hiszem, hogy tőlem rettent meg ennyire, de mikor hátranéztem nem láttam semmit. Ösztönösen egy kerítés felé fordultam, ahol már csak egy fekete farok lógott, ki, majd az is eltűnt. Felismertem árnyék kopasz foltokkal tarkított fekete farkát. Mit tehetett vele Árnyék, hogy így megijedt tőle. Hiszen ő is csak egy macska. Egy percig sokkolt állapotban feküdtem az út szélén. Szerencsémre Bull Dog nem szorított meg annyira, hogy komoly bajom legyen, de mikor a nyakamhoz nyúltam, éreztem, hogy vérzek. Csak arra gondoltam, hogy el kell mennem a kunyhóig, és a miután meggyógyultam köszönetet kell mondanom Árnyéknak és annak a bizonyos kóbor kutyának. No meg, meg kell tudakolnom pár dolgot, például, hogy ki ez a Bull és mióta van az a kóbor kutya békében a macskákkal. Feltápászkodtam a földről és lassan, de biztosan elindultam a kunyhó felé. Nagy veszélyeknek voltam így félig lesántulva az útközepén sétálva. Öt percbe tellett még az utca végétől a kunyhóig sétáltam, de nekem öt évnek tűnt. Bemásztam az ablakon és lerogytam. Csak Antonio volt a kunyhóban. Gyorsan oda sietett hozzám és megnézte a sebem.
- Nincs nagy baj. Gyorsan bekötöm és egy napig pihenned kell, utána elmúlik. A lábadnak egy horzsoláson kívül pedig semmi baja, egy perc alatt begyógyul. Most pedig menj az ágyadba.
Antonio beszaladt a kamrába és egy elázott papírdarabkával tért vissza. Rákötötte a sebemre, és intett, hogy menjek aludni. Bekecmeregtem a cipőmbe, és mivel mindenem sajgott, ezért arra törekedtem, hogy minél hamarabb elaludjak. Lassan és fájdalmasan álomba merültem, de a fájdalom még akkor sem tudott nyugodni.
Ott álltam Bull Doggal szemben, aki vérben izzó szemekkel nézett. Lehajolt hozzám. Azt hittem, hogy most végem, leharapja a fejem, de Bull dog mindössze annyit tett, hogy a nyakamon lévő kötést leráncigálta rólam, elém dobta, majd elszelelt. Ránéztem a lapra , de egyszeriben minden összefolyt. Éreztem, hogy ébredezek, de meg akartam tudni, hogy mi áll a papíron, mielőtt felébredtem, már csak a kóbor kutya hangját hallottam „Vigyázz!” és felébredtem. Sokkos állapotba kerültem az álmom miatt. A karmaimmal megpróbáltam görcsösen leszakítani a papírt. Végre sikerült. Letéptem, majd magam elé téve megpróbáltam kiolvasni, mi állhat a fonnyadt, ezer éves papíron. Nagy nehezen, annyit tudtam kisilabizálni az összefolyt betűkből, hogy „III. Fejezet” Minek lehet ez a harmadik fejezete? És mi állhat rajta még? Összefolytak a gondolatok a fejemben. Próbáltam kiagyalni valamit, de semmi sem jutott az eszembe. Hosszas gondolkozás után eldöntöttem, hogy látogatást teszek a templomkertbe, Árnyékhoz, talán ő majd meg tudja mondani, honnan való ez a „harmadik fejezet” dolog.
Gyorsan kimásztam a cipőmből, és ügyelve arra, hogy se Antonio, se a frissen érkezett Rigoló, ne vegye észre, hogy távoztam a betegágyból. Kiugrottam az ablakon, és amilyen gyorsan csak tudtam felmásztam a templomkert felé vezető tetőre. Ereszcsatornákon róttam keresztül, és szintem minden tetőgerincen végigmentem, ami csak az utamba akadt, míg végül el nem jutottam a templomig. Ráugrottam a lucfenyőre és lemásztam. Ott voltam Árnyék területén. Éreztem, hogy nagy veszélyben vagyok. Hiszen Árnyékot és Miát leszámítva egyik macska sem ismer a másik oldalról. Reméltem, hogy nem fog valami vérengző kandúr a nyakamba ugrani, és hogy mielőbb megtalálom Árnyékot vagy Miát. Szerencsém volt. Mikor átfutottam az eperúton, a túloldalon lévő szilfa egyik ágán ott ücsörgött egy karcsú, vörös cicalány, aki épp mosakodott. Néztem őt és egyet miákoltam. Mia egy pillanatra megdermedt, majd lenézett rám. Rézszín szemeiből barátságos fény áradt.
- Ó, te vagy a kis Bonni! Árnyékkal már vártunk. Jer, utánam! – mondta szelíd hangon.
Felugrottam a szilfára és követem Miát a tetőkön lépdelve. Egyszer csak Mia ráugrott egy fára, és eltűnt. Utána ugrottam. Láttam, hogy egy, a Macskakerthez hasonló, üres telek közepén üldögélt. A telek valamivel kisebb volt Sir Perzsa Macskakertjénél, és se autóroncs, sem pedig kunyhó nem volt benne. Csak gaz. Voltak gazok, amelyek még emberként is eltakartak volna, nemhogy macskaként. Odafutottam Miához és leültem mellé.
- Mi ez az egész, Mia? – kérdeztem.
- Neked kéne tudnod, hiszen végül is te kerestél meg engem.
- Egyáltalán honnan tudtad, hogy jövök?
- Éreztem a furcsa cipőillatod. – válaszolta Mia.
Gondoltam, hogy a cipőillat a lábhintőpor szagát jelenti. Még szívesen faggattam volna Miát de akkor feltűnt Árnyék felséges alakja egy fán. Odajött hozzánk és megnyalta Miát. Észre sem vettem, hogy Árnyék háta mögött kiscicák jönnek, halk nyivákolással, amik a fülemben szavakká képződtek.
- Anyuka, Apuka!
Ekkor vettem csak észre, hogy Árnyék háta három mögött puha tappancsú kiscicák futkosnak. Jó erőben volt mind a három, és ahogy észrevettem már nem is voltak annyira kicsik. Körülbelül tíz centivel öt centivel lehettek nálam rövidebbek és alacsonyabbak. Az egyik ezüst cirmos volt, a másik egy fehér hasú, fekete kiscica volt, a harmadik, aki vélhetőleg a legnagyobb lehetett, pedig tarka, foltos.
- Ez itt Vadóc, Selymes és Foltos. Kicsikék ő Bonni, aki megmentette az életeteket.
Legyetek illedelmesek nyaljátok meg a mancsát!
A három kiscica odakocogott hozzám és hálás tekintettel megnyalintották a tappancsom. Csak ekkor vettem észre, hogy ezek azok a cicák, akiket két napja Árnyékra bíztam.
- Helló kicsikék! Milyen nagyot nőttetek, mikor utoljára láttalak titeket akkor még elfértetek volna egy tálkában! – mondtam nekik, és fura módon megnyalogattam a fejük búbját. Ez a macskáknál valami kedves gesztus lehetett. Miután megismerkedtem a kicsikkel, Árnyék félrehívott.
- Máskor nagyon vigyázz azzal a kutyával! Kis híján kettéharapta a nyakad. Máskor inkább ugorj fel egy fára, vagy ugorj be egy kerítés mögé, mint egy épeszű macska. Látszik, hogy még van mit tanulnod a kóbor macskák életéről. – mondta megfeddően.
- Nem akarok tolakodni, de megkérdezhetem, hogy miért ijedt meg tőled Bull Dog, az a veszélyes fenevad?
- Láttad, hogy az egyik szeme hiányzik? – kérdezte.
Bólintottam
- Tudod, még nagyon régen, mikor még fiatal macska voltam, és még Gombóccal, vagy ahogy te ismered Sir Perzsával is jó barátságban voltam, a kutyák és macskák háborúban voltak. Rengeteg macska halt meg és rengeteg kutya vére folyt ki. Aztán a kutyák vezére megegyezett a Macskák vezérével, I. Tappancs úrral, hogy ha macskák segítenek a kutyáknak, akkor a kutyák sem ölik meg a macskákat. Megegyeztek hát. A macskák rendkívül ügyes mozgásuknak köszönhetően a kutyák meg tudtak szerezni néhány nehezen elérhető falatot, a macskák pedig életben maradtak. De volt pár kutya, beleértve Bull Dogot is, akik nem akartak megegyezni a macskákkal, mert azt vallották, hogy a macskák és a kutyák ősellenségek, és csak rossz sülhet ki abból, ha megbékélnek. Tehát sokszor tüntettek, úgy, hogy széttépett macska holttesteket raktak ki az út közepére, és arra bíztatták a kutyákat, hogy ők is marcangolják szét az útjukba kerülő macskákat. De a nemes lelkű kutyák hajthatatlanok voltak, sőt még néhányan át is álltak Bull Dog oldaláról a békések oldalára. A végén csak Bull Dog és két testvére, Boll Dug, Dull Bog maradtak az ellenségeskedők nagy rajából. Ők pedig, azóta is sorra öldöklik a macskákat. Nos, egyszer Bull Dog útjába kerültem, és mikor éppen utolért szembefordultam vele és két gyors suhintással kikapartam a szemét. Épp a másikat is ki akartam kaparni, mikor megjelent e két testvére. Az egyik a szájába vette a farkam és egy nagyot húzott rajta. Ezért vannak rajta kopasz foltok. Szerencsére épp sikerült felugranom egy fára. Azóta Bull Dog két testvére eltűntek és így nincs, aki utamba álljon, hiszen Bull az óta is nyüszít, ha meglát. Tehát óvakodj attól a dögtől, mert minden kitelik tőle, de ezt most hagyjuk. Másról is akartam beszélni veled. Tudod ezek a kölykök, akiket nem rég magunkhoz vettük Miával, és klánunk nevelgeti Maja gyermekeit. Látszanak rajtuk a hosszabb szőrszálak és erről következtettünk arra, hogy valami közük lehetne egy perzsához, de egy rövidebb szőrű macskához is és mivel pont Majára és Klotyóra illik ez a leírás, így arra következtettünk, hogy az ő gyermekeik. De erről természetesen egy szót se ejts Sir Perzsának. Tehát a lényeg, hogy örülnék, ha néha eljönnél ide és vigyáznál a kölykökre, mert az apjuk tapasztalatlanságát örökölték és nem akarom, hogy bármi bajuk essen, tehát számítok rád.
- Mikor kén eljönnöm?
- Majd Mia minden alkalommal szól előtte. – mondta, majd sarkon fordult, de mikor egy pillanatra megállt azt mondta:
- Vigyázz Rigolóval, én mindent kinéznék belőle!
Ezután visszament Miához és a kölykökhöz, én pedig haza indultam. Természetesen előtte még akartam tenni egy kitérőt a kóbor kutya lakhelye felé, hogy köszönetet mondjak neki. A tetőkön keresztül átvágtam Árnyék és a Macska szövetség határán, és az irányt a kóbor kutya lakhelye felé vettem. Igaz azelőtt még sosem voltam ott, de mikor figyelmeztetett berohant valahová, és gondoltam, hogy biztosan ott lakik. Eltaláltam. Az emeletes ház tetejére másztam, aminek a kertjében ott kuksolt a kutya. Leugrottam mellé.
- Köszönöm, hogy tegnap figyelmeztettél.
- Ne köszönd – mondta. – muszáj vót, mer’ az ősfaterom felvállalta, hogy minden esetben lehető legtöbbet segíccsen a macskákon. Tudom, hogy többet is segíthettem volna, de nagyon be vótam tojva, mer’ ez a Bull nagyon izomagyú, és azt is rebesgették, hogy egyszer egy igen méretes kutyának is szétroppantotta a nyakát, mer’ az, az „útjába állt”. – mondta a kóbor kutya, kissé paraszti kiejtéssel.
- Én akkor is nagyon köszönöm…
- Bogyesz.
- Nagyon köszönöm Bogyesz, az én nevem Bonni, ha bármikor szükséged lenne rám, akkor füttyents egyet, és ha szerencséd van meg is hallom! Hiszen végül is tartozom neked ezzel.
- Majd te is, ha baj vóna! – mondta, és kibújt a rozsdás kerítés egyik lyukán.
Felugrotta a borostyánnal befutott kőfalra, és eldöntöttem, hogy felfedező útra indulok, és elmegyek azokra a helyekre, amiket lánykoromban csak kívülről figyelhettem meg. Végigszaladtam a kőkerítés tetején, a farkammal egyensúlyozva, hisz már akkor tudtam, hogy hol kezdjem a felfedező utam. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
